Nemcsak az utolsó, hanem ma reggel az első gondolatom is te voltál. Annyira beférkőztél már a tudatalattimba, hogy még mielőtt kinyitottam volna a szemem, már elfogott egy rossz érzés, és akkor éles fájdalom nyilallt a szívembe. A hiány. A TE hiányod.
Bárhova nézek… Az a rohadt autó is csak rád emlékeztet. Amennyi időt ott eltöltöttünk, mégis olyan gyorsan elszállt, s eljött a magány. Egyre nehezebb nélküled. Épp egy szerelmes szám szól a rádióban, még szerencse, hogy olyan nagylány vagyok már, hogy tudom magam tartani legalább a munkahelyemen.
És egy újabb zeneszöveg: “belőled kijózanodni fáj”… Ma valahogy minden a szívembe mar.
Édes Istenem! Nem látom a kiutat. Azt hittem ez a döntés lesz az, de már rájöttem, hogy nem a labirintus kijáratához értem, hanem egy újabb zsákutcába.
Egyetlen dolog jelent kapaszkodót, amikor újraolvasom az utolsó néhány sorod. A szereteted. De ez is mulandó, és emiatt újabb kétségeim vannak. Milyen érzés lesz realizálni, hogy túl vagy rajtam, hogy elfelejtettél, hogy már semmit nem jelentek neked, csak egy sötét folt vagyok a múltban….
Ami nagyon érdekes még, hogy azt vettem észre, Téged mélyebben érintett a “szakításunk”, mint őt, amin eléggé meglepődtem, és egyelőre nem tudom hová tenni.
Kicsit önző módon remélem, hogy gondolsz rám! ♥
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: